Nevelőszülők

Ahhoz, hogy érthető legyen a mai bejegyzésem közzé kell tennem azt az információt, hogy régen nagyon szerettem az állatokat, igazi barátok voltunk. Aztán teltek az évek és valami különös oknál fogva ez igencsak elhalványult. Majd olyan munkát végeztem egy ideig ami sivataggá égette a lelkem és közönyössé váltam minden negatív és ezáltal igen sok pozitív ingerrel szemben is. Nem indított meg bennem semmit egy ember halál híre, egy állat szenvedése, egy szerelmi vallomás, mások örömre... semmi. Lelki sivatag voltam! Néha tombolt a szél, de alapvetően mindent elborított a fulladást okozó homok. Majd beköszönt az életembe egy férfi aki nagyon szerette a kis kutyusát. Számomra már már érthetetlen módon őt részesítette előnyben mindennel és mindenkivel szemben. Nem gondolom, hogy ez egészséges élet lenne, de ahogy őket figyeltem megtanultam ismét szeretni és tisztelni az állatokat. Mivel elég közel kerültünk egymáshoz a kis Kuszával (így hívják az élet társát - kutyáját) és saját bőrömön tapasztalhattam mennyire okosak és érzelmekben gazdagok lehetnek az állatok. Majd egyszer csak láss csodát szépen lassan megint kivirágzott a lelkem, a homok helyét termőföld vette át, melyben apró kis magocskák lassan lassan gyökeret eresztettek és ismét képessé váltam az érzelmileg nyitott és kincsek tárházát megtapasztalni képes életre. Ez a férfi hívta fel a figyelmem az állat menhelyekre és szenvedő állatsorsokra.

A minap az egyik kollégám elmondta, hogy elütötték a család kis kedvencét és szeretne helyette vidékre költöztetni egy másik kutyust. Javasoltam neki az örökbefogadást és meg is beszéltük, hogy az egyik árvaházból megmenekítünk egy szerető gazdira vágyó kis házőrzőt. :)
Az illatos úti telephelyre mentünk először mivel Budapesten ez az egytelen hely ahol néha muszáj elaltatni az idősebb ebeket. A telepről itt olvashattok bővebben. Különös érzés volt ott állni és várni. Vajon találunk megfelelő kutyát? Milyen lesz? Mekkora? és még sok más kérdés zakatolt az agyamban. Közben figyeltem a már újdonsült gazdik arcát ahogyan aláírják az örökbefogadási nyilatkozatot és szeretgetik az ölükben lévő "kiválasztottat".
Ezt megelőzően még soha nem volta milyen vagy ehhez hasonló helyen. Féltem is picit. Mikor mi következtünk összeszorult a gyomrom. Várakozás közben "Z" már szerelembe esett ... :), az egyik ölben lévő kutya tesvérét szerette volna.
Kimentünk a ketrecekhez a gondozottak közé. Szomorú tekintetek, hangos csaholás, rácsok között kidugott orrocskák, sarokba bújt rettegők, farok csóválás ... minden volt. Majd megszakadt a szívem. Megláttuk a bent már kiválasztottuk a kis maszatot kicsit, tetszett neki! kicsit megkönnyebbültem. Hamar intézték a formaságokat, és már mentünk is. A kollégám aki egy egyébként is nagyon jó ember, most teljesen más arcát láthattam meg.
Már mint boldog és büszke nevelő papa ült be mellém az autóba és gyönyörködve figyelte az ölemben a kis védencét meg engem milyen nagy szeretetben utazunk az anyós ülésen. Vidéken hasonló lelkesedéssel fogadták a kis jövevevényt, aki félelmében mindent összepisilt és azt sem tudta hová bújjon, de a kedves mama, leguggolt mellé és megszeretgette. Inni és enni adott neki, sőt még egy kis játszópajtást is hozattak velünk a közeli ismerőstől. Ott ugyanis nemrég jött a világra egy alom rajzos németjuhász. :) Csodálatosan érzetem magam. Nagyon örülök, hogy mindennek a részese lehettem!

De még mindig nem értem miért kell így? ...





Ha lehetne így is! ....






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Olvasók