Tükör

Mikor szeretünk valakit az adott pillanatban "jól"?
Ha megsimítjuk vagy ha pofon vágjuk?

Ma este beszélgettem "A"-val. :) Először nagyon furcsa volt feltenni neki ahhoz hasonló kérdéseket, melyeket nem rég még nekem címeztek (azaz címzett a lakótársam Hungary Boy). Hogy vagy TE? Hol vagy TE? Ki vagy TE?

Gyakorlatilag mint egy tükröt csodálhattam Őt ("A"-t), csak a mutatott kép a közel múltamból származik.

Szerintem mindennek az alapja (asztrál síkon) a szeretet, ha valakit vagy valamit szeretek szívesen foglalkozom vele, figyelek rá, ... stb... tehát (ha megvalósítom) táplálom energiával. Fizikai síkon az energia, mentál síkon pedig a gondolatok. Vagyis a test - lélek- szellem hármas egysége (ebben a vonatkozásban): a szeretet energia tudatosítása?
A sok tanulás, gyakorlás következménye, hogy ma már látom, ha valaki csak kényszerből tesz dolgokat szinte rutin jelleggel gyilkolássza magát nap mint nap. Átgondoltam sokszor, próbáltam több oldalról is megközelíteni a problémát, de mindig oda jutottam, hogy valójában nem értem... miért? ... ha már tisztában vagyunk magunkkal, a gondolataink "eredetével" (intuíció vagy sem), a testünk üzeneteivel akkor mindez elkerülhető, mert tudjuk, és elfogadjuk, hogy A BOLDOGSÁG BENNÜNK VAN! Véleményem szerint mindössze EGY ÁLLANDÓ dolog van az életben és ez A VÁLTOZÁS (mindig minden pillanatról pillanatra változik), és mindössze csak EGY olyan "dolog" van A VILÁGON amit igazán ismerhetünk ÖNMAGUNK!
Miért fél az ember szembenézni magával? Miért fél meglátni a valóságot? Miért fél dönteni, majd miért fél cselekedni?



Nem tudom. De arra tisztán emlékszem, én is milyen nagyon féltem, nem is féltem rettegtem. Annyira ragaszkodtam a biztosnak hitt társadalmi kötelékekhez, normákhoz, bizonyos emberekhez. Azt gondoltam ha ők, ezek jelen vannak az életemben akkor biztonságban vagyok. Pedig nem, csak akkor lehetek biztonságban ha tudom ki vagyok, míg ez nincs meg azt sem tudom számomra mit jelent a biztonság. Hisz mindig csak valaki más döntése alapján cselekedtem, majd csodálkoztam, hogy nem voltam elégedett. Mitől lehettem volna? Attól, hogy hanyatt feküdtem egy csónakban melyet kedvesen ringatott a víz (mindig megmagyaráztam magamnak ez most miért jó), néha kinéztem mizu a világban (ekkor jött az elégedetlenkedés a saját életemet illetően), majd ettől kimerülve inkább vissza feküdtem. Gyakorlatilag nem csináltam semmit csak másokat okoltam a saját lustaságom, gyávaságom miatt. Tény, hogy nem egyszerű változtatni és nem kis bátorság kell leszokni a folyamatos vissza tekingetésről. Tudom, hogy az tűnik biztosnak mert az már tuti meg volt, azt már megéltük, de akkor hol marad a jelen, a tett? Azt is tudom, hogy az ember a családjára és a szeretteire (azt hiszi) mindig támaszkodhat (és ez így van rendjén, gyökerek kellenek), de nem élheti senki sem valaki más életét vagy mások döntései szerint az állítólagos sajátját, csak mert egyszer majd lehet szükségem lehet az XY rokonomra ezért most gyakorlatilag, rabszolgaként "segítek neki", "szivességet teszek, mert számít rám"....



Kedves "A"!

Ne sírj kérlek, mint mondtam nem bántalak. Kérdeztél én válaszoltam. Sajnálni soha nem foglak, mert hiszek benned. Eddig is, most is és ez után is! Tudom, hogy nem kell leülnöm melléd és a sajnálatommal abban a téves elképzelésedben erősítenem, hogy képtelen vagy megoldani a helyzetet és a problémáidat!

Kívánom, hogy találd meg a hited és soha ne veszítd el! :)


Sok puszi!
Szeretlek